Anyák írták – Szüléstörténet

melindauj62012 májusában eldöntöttük, hogy most már mindketten készen állunk a gyerekre, szeretnénk, ha jönne. Ezt Ő is így gondolta, és egy júniusi hajnalban bejelentettem a kedvesemnek, hogy “úgy tűnik babánk lesz”. Nagyon örültünk, már nem is tudtunk tovább aludni az izgalomtól, csak a plafont bámultuk és mosolyogtunk.

A doki ezt a tényt hamarosan megerősítette, első vizsgálatra egyedül mentem. Hallottam, ahogy pumpál az a kis ér, amiből a szíve lesz, valószínűleg annyira meglepődtem, hogy a doki folyamatosan mondogatta, hogy “ennek örülni kell, ez nagyon jó”. Én meg kb. fapofával bólogattam, nem is tudtam felfogni. Ekkor még apukával külön laktunk, de nagyon sok időt töltöttünk együtt. Kicsit el volt kenődve, hogy nem olyan időpontban volt a vizsgálat, hogy velem tudott volna jönni, én pedig meglepetten fogadtam, hogy ez neki ennyire fontos – valahogy bennem föl sem vetődött, hogy ő is ott akar lenni. Pedig innentől, ha lehetett úgy kértem az időpontokat, hogy velem jöhessen. Emlékszem, amikor először hallotta a szívhangját és azt a foltot először látta mocorogni a képernyőn, bizony könnyes lett a szeme. Kijöttünk a dokitól és a gangon megkapaszkodott a korlátban, hangosan vette a levegőt és motyogott valami. Láttam, hogy nagyon meghatódott, újabb megerősítést kaptam, hogy biztosan mindketten akarjuk ezt a gyereket!

Hányinger, rosszullét nem volt. Helyette munka, rendkívül sok utazással, akár 12-14 órán keresztül. Néha már a kollégák szóltak, hogy talán a kismamának pihennie kéne, nem? Szerencsére én ezt nem éreztem. Eleinte inkább olyan érzésem volt, mint amikor peteérése van az embernek, sokszor szúrt a hasam, kellemetlen volt. Ami viszont gyötört, azok a hangulatváltozások voltak. És bizony nem csak engem gyötört, gyötörtem én az apukát is. Mert ugye miért nem lakunk már együtt, mire várunk, stb.? Egyszer sírtam, aztán másnap nevettem és nem értettem, hogy mi lehet a bajom. És ez így hullámzott kb. a negyedik hónapig.

Akkor egyik napról a másikra, mintha csak elhatároztam volna, jókedvű lettem. Minden kivirult, végre kezdtem élvezni a helyzetet. A munkában lassítottam, és minden este hosszan simogattam a pocakomat és megköszöntem Neki, amiért hagyja, hogy anyukája ennyit dolgozzon. Ennek persze ára volt: ha a hétvégén dolgoztam, akkor a hétfőt vagy a keddet egész nap fekvéssel kellett töltenem. Szerencsére olyan a munkám, hogy ezt megtehettem, telefonálni fekve is lehet, az email-ek várhatnak egy napot, viszont az én gyerkőcöm igenis pihenni szeretne!

Kb. a 6. hónap táján úgy döntöttünk apukával, hogy összeházasodunk, mindezt a legnagyobb titokban, két tanúval. Én már túl voltam egy hosszú és gyötrelmes házasságon, csillivilli esküvővel, nem hiányzott, apuka pedig sosem vágyott nagy lagzira. Csodás volt! Fölvettem a tűsarkú piros cipőmet, kihangsúlyoztam a pocakomat és ragyogtam.

A 8. hónap végéig folytattam az intenzív munkát (tehát továbbra is utazgattam). Aztán a 9. hónap elején egy reggel láttam, hogy valami folyik. Gyorsan keltettem a férjem, kértem, hogy öltözzön és induljunk a kórházba, mert valami megindult. Bementünk a kórházba, a dokim szabadságon volt külföldön. Egy szülésznő fogadott, megvizsgált, megállapította, hogy távozott a nyákdugó, ez még nem a magzatvíz, megnyugodhatunk, kb. 5 napon belül meglesz a gyerek, de nem ma. Ráraktak CTG-re, fájásokat ugyan mutatott, de én még nem éreztem. Visszaadták a kiskönyvet és hozzá tették, hogy “Születésnapi ajándékot akart a férjének?”. Ezen nagyon jót nevettünk, pláne, hogy szemfülesen észrevették, hogy tényleg aznap volt a férjem születésnapja. Hazajövet megbeszéltük, hogy milyen rendes gyerek, nem feledkezett meg apáról, de azért mégsem veszi el tőle ezt a napot, inkább mindenkinek legyen egy saját önálló születésnapja.

Mindössze két nap telt el, amikor hajnali 3-kor felébredtem, hogy pisilnem kell. Felálltam és folyt a lábamon…. a magzatvíz. Berohantam a férjemhez (igen, külön aludtunk, mert én a terhesség alatt annyira horkoltam, hogy nem tudott tőlem pihenni), hogy most bizony itt az idő! Mivel a csomagjainkat már 2 nappal ezelőtt teljesen összeraktuk, így azonnal hívtuk a taxit és már indultunk is lefelé. A kórházban kedvesen fogadtak, megállapították, hogy ez bizony tényleg a magzatvíz. Azonnal kaptunk egy külön szülőszobát, oda szépen lepakolhattunk és közölték, hogy gyakorlatilag azt csinálhatok, amit csak szeretnék. Felvettem a kedvenc rózsaszín hálóingemet, zoknit húztam a lábamra és egy kicsit még ledőltem, mert nagyon álmosnak éreztem magam. Így telt el a hajnal, reggel lett, majd délelőtt, a fájások 4-5 percesek lettek. Mondták, hogy sétálhatok, de nem igazán tartottam azt kényelmesnek, inkább feküdtem. Többször kimentem a mosdóba, kérdeztem, hogy vajon mikorra lesz gyerek. Erre a nővérek nevettek és annyit  mondtak, hogy majd akkor, ha már nem lesz ennyire őszinte a mosolyom. Apuka végig mellettem volt, olvasott nekem, szórakoztatott. Dél körül már elég éhes voltam, mondták, hogy szőlőcukrot és étcsokit ehetek, mást nem. Kérdezték, hogy kérek-e fájdalomcsillapítót, de én olvastam az egyik könyvben, hogy ha az ember arra koncentrál, hogy még egy fájást kibír, csak még egyet, akkor elég sokáig ki lehet így húzni. Na meg a légzéstechnika, amit a szülésfelkészítőn tanítottak, a kettő együtt olyan jó volt, hogy nem kértem fájdalomcsillapítást. Délután 4-kor megint megkérdezték, én még mindig nemet mondtam (itt ugyebár már 13 órája vajúdtam). Végül este 6-kor nem bírtam tovább, apuka körülettem rohangált egy vizes törülközővel a kezében és homlokomat törölgette, ezért a mai napig nagyon hálás vagyok neki. Ekkor beadtak egy izomlazítót, ami nem segített, inkább felerősítette a fájásokat, de végre beindultak a tolófájások.

Hang nélkül nyomjon, mondták, én pedig minden erőmet összeszedtem. Mondták, hogy jól csinálom, na még egyet, nagy levegő, még egy és meglesz. De nem lett, én pedig fáradtam. Aztán még egy és még mindig nem. Férjem is mondta, hogy nagyon ügyes vagyok, de én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen úriember, pedig én annyira tehetetlennek éreztem magam. Kistermetű vagyok, a gyerek feje viszont elég nagy volt, úgyhogy végül úgy döntöttek, hogy csinálnak egy gátmetszést. És úgy volt, ahogy azt írták, hogy nem is éreztem semmit. Ezután az első nyomásra felkiáltott a férjem, hogy látja a haját és ez csodálatos, minden rendben lesz! Ez annyira megnyugtatott, hogy a következő nyomásra kint volt a feje, utána pedig az egész gyerek. Ott feküdt egy kis nyálkás, lila gombóc a lábam között és gyönyörűnek láttam. Este 8 volt már, vége lett a közel 17 órás erőpróbának. Férjem azonnal lefotózta, aztán már szóltak is, hogy elvághatja a köldökzsinórt. A kezébe adták, engem pedig összevarrtak. Mire mindennel végeztek, Ők visszatértek. Rám tették és azonnal szopni kezdett, igazán csodás volt magamhoz ölelni és végre megnézni, hogy milyen kis gyönyörűség lakott bennem 9 hónapig. Végülis a dokim nem érkezett meg, így az ügyeletes doktornő vezette le a szülést, aki nagyon kedves volt, de a legtöbbet a fiatal szülésznő csinált, aki nagy hozzáértéssel segített engem és a babát, hogy minden rendben mehessen.

Néhány vicces szösszenet:
– mikor beértünk a kórházba, első problémám az volt, hogy nekem bizony szőrös a lábam, pont aznap akartam menni még egy utolsó gyantázásra a szülés előtt, így egész végig ezt rebegtem a férjemnek, hogy ez milyen ciki. Ő jókat nevetett, hogy ez bizony itt senkit nem érdekel rajtam kívül, nyugodjak meg. Na jó, tényleg nem ez volt a lényeg.
– mikor a gyerek megszületett, kérdeztem a férjemet, hogy milyen. Mire ő: Zöld a feje és lila a teste, mint egy kis alien! Gyönyörű! :)

Majdnem 3 órát kaptunk hármasban a szülés után a szülőszobán. Nagyon jó volt így együtt, ismerkedtünk és barátkoztunk. A kicsi csak néhányszor nyitotta ki a szemét, fáradt volt ő is, én is. Aztán vizsgálatokra vitték, engem elhelyeztek egy szobában. Feküdtem az ágyon, de már nem voltam fáradt, csak vártam Rá! Vártam, vártam és már annyira hiányzott, hogy fölkeltem és kisétáltam a recepcióra. Ott pedig már csak annyit tudtam mondani, hogy rosszul vagyok, úgy kaptak el, mert én összeestem. Aztán közölték, hogy szülés után nem illik végiggyalogolni a folyosón egyedül, de én csak a kicsikémért jöttem, nevettek, de ez most jól esett, mert tudták, hogy mire gondolok. És mosolyogtak, mert már hozták is nekem. Egész éjjel Őt néztem, nem tudtam aludni, annyira gyönyörűnek találtam. Akkor jöttem rá, hogy bizony ez Szerelem, így nagy betűvel!

Hát, így alakult az én szülésem, azóta is éljük napjainkat, megpróbálom az élet vicces oldalát tekinteni és jól érezni magam még a szürke hétköznapokon is. Köszönöm, hogy velem vagytok és ennyi jó írást olvashatok tőletek, kitartást és sok örömteli napot kívánok!

Anyavállalat

biosagok300-150A rovat támogatója: www.biosagok.hu