Mindannyian kerültünk már abba a nyugtalanító helyzetbe, amikor egy veszekedés, félreértés vagy kínos szituáció után újra és újra lejátszottuk magunkban a történteket. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: „Túlreagáltam… vagy egyszerűen csak teljes joggal mondtam ki, amit éreztem?”
Ez a bizonytalanság különösen nyomasztó, mert a saját érzéseink hitelességét kérdőjelezi meg. És ha mindez nem lenne elég, mások is rátromfolhatnak: „Ne legyél már ilyen túlérzékeny!”, vagy „Most miért csinálsz ekkora ügyet ebből?”
De mi van akkor, ha a reakciód nem túlzás volt, hanem annak a jele, hogy végre mertél kiállni magadért? Honnan tudhatod megkülönböztetni a kettőt? Ehhez először szembe kell nézned néhány kellemetlen, ugyanakkor felszabadító ténnyel.
A válasz nem az érzésekben, hanem az elemzésben rejlik
Sokan gondolják, hogy a „túlreagáltam?” kérdésre kizárólag az érzelmek adhatnak választ. Ha valaki sír, dühös lesz vagy felemeli a hangját, az biztos túlzás – mondják. Csakhogy ez téves következtetés.
Az érzelmek önmagukban soha nem „hibásak”: pusztán arra figyelmeztetnek, hogy valami fontos történt, ami kibillentette az egyensúlyt. A valódi kérdés nem az, hogy mit éreztél, hanem az, hogy hogyan reagáltál. És az arányosságot nem belülről, hanem a konkrét események és tényleges körülmények alapján lehet mérni.
Mi számít arányos reakciónak?
Egy 2021-ben elvégzett kutatásban 254 ember részvételével vizsgálták, hogyan hatnak a különféle önvédelmi stratégiák az érzelmeinkre. Az derült ki, hogy ha túl gyakran fojtjuk el a bennünk fortyogó érzéseket, azok később rejtett, nehezen kezelhető feszültségként törnek felszínre. Ezzel szemben azok, akik képesek egészségesebben megélni és kimondani a nehéz érzéseiket, kevésbé szenvednek a hosszú távú negatív hatásoktól.
Ez arra mutat rá, hogy a reakció maga sokkal fontosabb, mint az, hogy túl soknak tűnt-e kívülről. A gond ott kezdődik, amikor a reakció mértéke teljesen elszakad az esemény súlyától – például ha egy apró, jelentéktelen megjegyzésből kiabálás vagy ajtócsapkodás kerekedik.
Az első lépés: a tények pontos visszahívása
Ha azon töprengsz, vajon túlzásba estél-e, először tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket:
- Ki, mit mondott vagy tett pontosan? (Próbáld felidézni szó szerint, ne értelmezd át.)
- Mik voltak az előzmények? Volt-e hasonló eset korábban?
- Hogyan reagáltál rá? Mit mondtál, mit tettél?
- Utólag hogyan látod: a reakciód inkább megvédett, vagy inkább megbántott valakit?
Ez a fajta önvizsgálat nem önostorozás, hanem a valóság tiszta felidézése – ahelyett, hogy a bűntudat vagy mások vádjai homályosítanák el az emlékeidet.
A csend nem mindig érettség – néha éppen az elfojtás előjele
Sokan hiszik, hogy a csendes tűrés a felnőtté válás jele. Pedig gyakran éppen az elfojtás az, ami később hirtelen robbanáshoz vezet. Ha te vagy az egyetlen, aki megszólal, könnyen rád ragaszthatják a „túlreagáló” bélyeget – ez azonban önmagában még nem bizonyít semmit.
Egy korábbi munkatársnőm például belekerült abba a helyzetbe, amikor a közvetlen főnökünk rendszeresen félbeszakította a reggeli értekezleteken és kioktató hangnemben javította ki a cégműködéssel kapcsolatos meglátásait. Végül egyszer udvariasan, de határozottan visszaszólt, amire azonnal érkezett is a reakció, hogy „ne legyél már ilyen érzékeny.” Mi történt ezután? A főnök eleinte még próbálta feszegetni a határokat, de idővel lekopott az a lenéző, felsőbbrendű viselkedése. Elég volt egyetlen, elsőre „túlzónak” tűnő reakció ahhoz, hogy változás történjen.
Végül inkább ezt kérdezd magadtól
Ahelyett, hogy azon rágódnál, vajon túlreagáltál-e, inkább így fogalmazd meg a kérdéseidet:
- Akkor és ott hitelesen és egészségesen képviseltem magam?
- A reakcióm hozzájárult a határaim kijelöléséhez, vagy csupán egy robbanás volt?
- Ma is ugyanazt mondanám – akár nyugodtabban, de anélkül, hogy visszavonnám?
Záró gondolat
Az érettség nem abban mutatkozik meg, hogy mindig hallgatsz, hanem abban, hogy felismered: mikor van ideje megszólalni, és mikor érdemes inkább elengedni. A túlreagálástól való félelem sokunkat gúzsba köt, miközben éppen a valódi különbségtétel képessége adhatja vissza az önbizalmunkat és az erőnket.
Ezért amikor legközelebb azon kapod magad, hogy felteszed a kérdést: „Nem vittem túlzásba?”, akkor jusson eszedbe: lehet, hogy éppen most mertél végre ott kiállni magadért, ahol eddig mindig háttérbe szorítottad a saját igazságodat.
Szólj hozzá, vagy kérdezz bátran!