Van az a varázslatos, semmihez sem fogható pillanat, amikor az ember először ölelheti magához a kisbabáját. És valahogy szinte ugyanabban a másodpercben, mintha csak a kórházi csomag része lenne, megérkezik az első kéretlen tanács is. „Másképp tartsd a fejét!”, „Túlöltözteted, meg fog sülni!”, „Ne vedd fel folyton, mert a fejedre nő!”, és a lista gyakorlatilag végtelen.
Pedig te nem kérdeztél semmit. Csak próbálod felvenni az új szerepedet, próbálsz anyaként létezni, és leginkább csak túlélni az első, kaotikus heteket. Mégis, valahogy mindenki úgy érzi, kötelessége megosztani veled a világraszóló bölcsességét, függetlenül attól, hogy épp nyitott vagy-e rá, vagy legszívesebben rájuk csapnád az ajtót.
Amikor a „segítség” inkább támadásnak érződik
Az első gyermekes édesanyák többsége arról számol be, hogy a kéretlen okosítások több kárt okoznak, mint hasznot. És általában nem is azért, mert a tanács maga hülyeség lenne, hanem mert alapjaiban ássa alá a friss anyuka önbizalmát. Olyan érzés ez, mintha folyamatosan megkérdőjeleznék az alkalmasságodat.
A kutatások is igazolják: az első év nemcsak fizikailag, de érzelmileg is egy hatalmas hullámvasút. Amikor az alvás már elérhetetlen luxusnak tűnik, az utolsó dolog, amire vágyunk, az egy leereszkedő stílusú kiselőadás arról, hogy „bezzeg a mi időnkben”. Mintha egy idegen bolygóról érkezett megfigyelő próbálná elmagyarázni neked, hogyan működik a saját életed.
Sok anya ilyenkor nem is csak dühös, hanem egyszerűen eltörpülve érzi magát. „Olyan, mintha visszakerülnék a kislány szerepébe” – mesélte egy édesanya. „Mintha azt üzennék: te ehhez még nem értesz, mi majd megmondjuk a biztosat, miközben én épp most küzdök azért, hogy rájöjjek, mi az, ami nálunk egyáltalán működik.”
Nem a tanáccsal van baj, hanem a tálalással
Hatalmas különbség van aközött, ha valaki valóban segíteni akar, és aközött, ha csak az észt akarja osztani. Az előbbi szívből jön, az utóbbi pedig fájdalmasan átlátszó.
A kéretlen jótanácsok legnagyobb hibája, hogy figyelmen kívül hagyják az egyedi helyzetet. Nem számít az anya megérzése, a baba személyisége vagy a családi dinamika. Az önjelölt szakértő csak odadobja az „univerzális receptet”, és elvárja, hogy hálálkodva köszönd meg.
De a nagy igazság az, hogy nincs mindenki számára működő megoldás. Ahogy nincs két egyforma baba, úgy nincs két egyforma anya sem. Ami bevált a szomszéd néni unokájánál, az nálatok lehet, hogy teljes kudarc. Amikor pedig ezt valaki nem hajlandó tudomásul venni, az nem segítség, hanem csak felesleges zaj.
Az összehasonlítás démona
És ha ez még nem lenne elég, ott van a tanácsok „árnyéka” is: a hasonlítgatás. „Az én gyerekem ennyi idősen már átaludta az éjszakát…”, „Nálunk soha nem volt ilyen sírás…”, „Bezzeg a Marcsiék…”.
Ez az a pont, ahol a jótanács átcsap érzelmi zsarolásba. Ilyenkor már nem a tapasztalatcsere a cél, hanem az a bújtatott üzenet, hogy valamit rosszul csinálsz, mert mások „jobban” teljesítenek. Ennek pedig egyenes következménye a bizonytalanság, a szorongás és az a fojtogató érzés, hogy soha nem leszel elég jó. Pedig egy friss anyukának pont az ellenkezőjére lenne szüksége: megerősítésre és bizalomra, nem pedig kritika-áradatra.
Mit mutatnak a számok?
A statisztikák szerint az anyák többsége az első évben teljesen telítődik az információkkal. Sokan már félnek is tanácsot kérni vagy kapni, mert annyira stresszes kiigazodni abban, hogy mi a „helyes” út.
Egy másik felmérés rámutatott: a kéretlen tanácsok komoly frusztrációt és önbizalomhiányt okoznak, főleg, ha azok szöges ellentétben állnak egymással.
Képzeld el a szituációt: egyik nap valaki azt mondja, hagyd sírni a gyereket, mert „tágul a tüdeje”, másnap meg valaki leteremt, hogy azonnal vedd fel, különben „maradandó lelki sérülései lesznek”. Te pedig ott állsz középen a síró babáddal, és azt sem tudod, fiú vagy-e vagy lány.
Miért olyan nehéz elhinni, hogy te tudod a legjobban?
Mert ritkán mondják a szemedbe: te vagy a saját gyereked legjobb szakértője.
Ahelyett, hogy biztatnának, sokszor úgy kezelnek, mintha te lennél az egyetlen, aki nem kapott meg egy titkos használati utasítást a gyerekhez. De van egy jó hírem: ilyen kézikönyv nem létezik. Soha nem is volt. Minden szülő improvizál, mindenki próbálkozik, hibázik, aztán újrakezd. És ez így van rendjén.
A baj csak az, hogy a társadalom valamiért nem ezt az ösztönös küzdelmet ünnepli, hanem inkább kritizálja. Pedig mennyivel jobb lenne azt hallani: „Látom, mennyire igyekszel. Nagyon jól csinálod!”
Összegzés
A kéretlen tanácsok áradata gyakran pont akkor találja el az édesanyákat, amikor a legsérülékenyebbek, így segítség helyett inkább bizonytalanságot szülnek. Fontos tudatosítanunk, hogy nincs egyetlen üdvözítő módszer, hiszen minden család és minden kisbaba egyedi és megismételhetetlen.
Bízz az anyai megérzéseidben, hiszen te ismered legjobban a gyermeked igényeit, és ne feledd: attól, hogy valaki hangosabban mondja a véleményét, még nem biztos, hogy neki van igaza.
Szólj hozzá, vagy kérdezz bátran!